A város történelme

Rövid áttekintés egy különleges város történelméről
és kultúrájáról

 

Részlet

ifj. Gyergyádesz László KECSKEMÉT

A főtér és környékének művészeti emlékei és gyűjteményei című könyvéből

 

Kecskemét Európa szívében, a Kárpát-medence és Magyarország közepén, a Duna–Tisza közén fekvő 110 ezres alföldi nagyváros. 1353-ból származik róla az első írásos említés, majd 1368-ban már mint oppidum (mezőváros) említik Nagy Lajos király egyik oklevelében. Mindamellett a régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy e helyen már Kr. e. II. évezred óta laktak. A mai Kossuth tér és a Kápolna utca tengelyében helyezkedhetett el Kecskemét Árpád-kori elődje, melynek plébániatemploma a hagyomány szerint az ún. Homoki-kápolna volt.

A tatárjárás idején a környék hat templomos helye elpusztult, csak az akkor még ugyanolyan kicsiny Kecskemét élte túl. Az, hogy az idők folyamán, valószínűleg a 13. század utolsó évtizedeiben megindulhatott a település várossá fejlődése, leginkább annak volt köszönhető, hogy itt haladt át a Pestet Szegeddel s nagyobb távlatokban a Bizáncot Európa nyugati részével összekötő kereskedelmi útvonal.

Kecskemét 1806-os látképe a kovácscéh szabadítólevelén
(Prixner Gottfried metszete)

Kecskemét része lett Európa Szent Miklós oltalma alatt álló kereskedőváros-hálózatának. A királyi, majd királynéi mezővárost 1439-től elzálogosítják, és magánföldesúri kézbe kerül, azonban ez szerencsére nem akadályozta meg a város további fejlődését.

1564-ben tapasztaljuk a vallási türelem első példáját Kecskeméten, amikor is a protestánsok megegyeznek a közös templom használatról a katolikusokkal, s a gótikus eredetű Szent Miklós-templom kerítésén belül hamarosan fatemplomot építenek. A város amúgy is különleges történelmének egyik legsajátosabb időszaka a török hódoltság kora volt. Amíg a Török Birodalom részévé vált Alföld nagy része elpusztult (a Duna–Tisza közén például 37 település), addig Kecskemét lakossága a falvakból idemenekülőknek köszönhetően jelentősen megnőtt. Az elsősorban állat-, marhatenyésztésből és -kereskedelemből, illetve a török és magyar területek közötti árucseréből élő városnak a törököknek (1570-től szultáni hászváros), a királyi Magyarországnak és a távollevő földesuraknak is adót kellett fizetnie. Ügyesen igyekeztek a békét minden irányban biztosítani, így elsősorban ajándékok útján. Aváros vezetőinek leghíresebb, legendává nemesedett ilyen „akciója” Mikszáth Kálmán, a nagy magyar író 1889-ben írt regénye, A beszélő köntös révén vált közismertté.

III. Mohamed szultán 1596-ban olyan kaftánt adott a kecskemétieknek, amely a díszek közé hímzett szavai segítségével megvédte őket a portyázó török katonáktól.) A különlegességek közé tartozott az 1683–84-re elkészült református kőtemplom is, melyre az építkezést gyanakodva figyelő helyi török hatóság miatt közvetlenül a szultántól kértek engedélyt, ami szinte példátlan a hódoltságban. A későbbiekben már virágkornak is tekinthető török időszak végére Kecskemét Magyarország legnagyobb mezővárosává lett (pl. a II. József-féle népszámláláskor 1787-ben Debrecen és Buda után a harmadik 22.627 lakossal), bár a Habsburg önkényuralom korában a gazdasági nehézségek, a tűzvészek és az 1739–40-es nagy pestisjárvány (emlékét a barokk Szentháromság-szobor őrzi) többször is némi visszaeséssel járt. De! „Hányszor érte ezt a várost az a veszedelem, […] hogy nem maradt belőle egyéb, csak felperzselt templomának üszkös falai, amelyet temetni készült a pusztaság homoktengere.

De a kecskeméti polgárság megmaradt része nem ment el idegen tájra jobb hazát keresni, hanem visszatért ide, hogy legyilkolt apák sírhantjába szúrt koldúsbotra feszítse ki sátrát.”

Katona József portéja
(Barabás Mikós, 1856)
A kecskeméti református és ferences templom és a mai Kossuth tér
(Morelli Gusztáv, 1870)

Móricz Zsigmond jellemezte így 1932-ben azt az állandó újrakezdést, megújulást, amely Kecskemétet a nagy megtorpanások ellenére is majd végig egyenes fejlődési vonalon tartotta egészen a napjainkig.

1644-ben a ferencesek, majd 1714-ben a piaristák telepednek meg, az utóbbiak iskolát is alapítanak (a tolnai református kollégium még 1599-ban idemenekült), és templomot is építenek a dunai barokk stílusában. A 18. századra még kiemelkedőbb kereskedelmi központtá válik Kecskemét, hiszen három korábbi országos vásárának megerősítése (1696) után még két újabb tartására is jogot szerzett (1746 és 1798). Bél Mátyás írja 1730 táján a Notitia Hungariae novae historico-geographica című könyvében: „Tartanak pedig főleg marhavásárokat barmok hatalmas sokaságával és a marhakereskedők szinte hihetetlen összegyülekezésével: főleg a rácokénak, akiknek ez a fajta kereskedés igen megszokott. De lát az ember törököket is ide járni a maguk házi termékeikkel.

Ez a dolog annál nagyobb csodálkozást kelt, mivel a város száraz, vízben szegény és a folyók kedvező lehetőségeitől távoli helyen települt, mégis meg tudott erősödni a kereskedelem e látogatottsága folytán. Mindenesetre egész Magyarországon valóban alig találni olyan várost, amelynek kereskedői ne járnának ide adás-vétel okából.”

A reformkor a földesúri hatalomtól való megváltakozásnak, a teljes városi önállóság megteremtésének időszaka. Kecskemét a polgárosodás útjára lépett, itt létesült például az egyik első kaszinó vidéken, színtársulat telepedett meg, nyomdát alapítottak. Katona József, aki Kecskemét al-, majd főügyésze is volt, szülővárosában keltezi a Bánk bánt, nagy nemzeti drámánkat. Az 1860-as években újra lendületet vett Kecskemét. Gazdasági téren a futóhomok megkötése hozott eredményeket, a külterületeken virágzó szőlő-, gyümölcs- és zöldségtermelés indult el. Ennek egyik ösztönzője az volt, hogy a 19. század 2. felében az ország hegyvidéki szőlőállományának jelentős részét elpusztította a filoxéra, míg a homoki fajtákat ez kevésbé érintette. Jellegzetes termékekké váltak hamarosan a kecskeméti borok és a kajszibarack, s Magyarország legnagyobb gyümölcspiacait tartották a hatalmas főtéren.

A század végén megkezdődik a tudatos városrendezés, s a jellegzetes kecskeméti városkép lényegében a századfordulóra ki is alakul, ami jelentős részben a két városépítő polgármesternek, Lestár Péternek (1880–1896) és Kada Eleknek (1897–1913) köszönhető.

A szecessziós Marosvásárhely (a Városháza és a Kultúrpalota)

A 19. századra az összes felekezet temploma felépül a főtérhez kötődően, ami a vallási türelem szép példája és egyben egyedülálló jelenség is Európában. A legnagyobb a római katolikus Nagytemplom, amely még 1774 és 1806 között épült fel copf stílusban mint az „alföldi nagytemplom” iskolateremtő mintaképe. Az apró, klasszicizáló késő barokk stílusú görögkeleti templomot, a törökök elől a városba menekült görög közösség emelte 1824–1829 között.

Az evangélikusok kicsiny romantikus stílusú templomát Ybl Miklós, a budapesti Operaház építészének tervei alapján 1863-ra építették fel. Utolsóként a moreszk-romantikus stílusú egykori zsinagóga épült fel 1864–1871 között. A főtér világi épületei, közintézményei legnagyobbrészt a századfordulón és a századelőn épülnek fel. Bár a historizálásnak is maradtak fenn szép emlékei, mint például a két bécsi színháztervező specialista, Ferdinand Fellner és Hermann Helmer által tervezett színház, mégis a városképet alapvetően a szecesszió határozza meg. A főtér rokonai (Szabadka Szerbia és Montenegróban, Nagyvárad és főleg Marosvásárhely Romániában) azonban Trianon után az új országhatáron túlra kerültek, így egyedülállóvá vált Magyarországon. Az 1896-ban felavatott Városháza Lechner Ödönnek, a magyar szecessziós építészet legnagyobb alakjának egyik főműve. A rendkívül gazdag díszítésű közgyűlési terem falain Székely Bertalan szekkói láthatóak, köztük a honfoglalást megidéző Vérszerződés.

Iványi Grüwald Béla a művésztelepen (1912)

A Lechner-iskolához tartozik a 20. század első évtizedében Komor Marcell – Jakab Dezső páros által tervezett Iparos Otthon és Magyarország egyik legismertebb épülete, a Cifrapalota (Márkus Géza). Egy már modernebb felfogású szecessziós irányt képviselt az 1910-es években Mende Valér (Református Főgimnázium és Jogakadémia; Luther-udvar) és a Jánszky Béla–Szivessy Tibor páros is (pl. Városi Kaszinó és a Gazdasági Egyesület Székháza).

A 20. század Kecskemét különleges művészeti és kulturális életének intézményi kiépülését hozta. Az első lépés az 1909-ben megalapított művésztelep volt Iványi Grünwald Béla festőművész vezetésével, amelynek napjainkig működő utódja az Alkotóház. Virágkornak azonban a leginkább a hetvenes évek és a nyolcvanas évek első fele tekinthető, amikor két európai jelentőségű iparművészeti műhely is megkezdi a működését, így a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely és a Nemzetközi Kerámia Stúdió, de ugyanekkor indul a világhír felé a Rajzfilmstúdió is. Ezek az intézmények az elmúlt évtizedekben szinte mágnesként vonzották Kecskemétre az alkotni vágyókat. A város központi szerepét még magasabbra emeli az a jelentős múzeumi háttér, amellyel rendelkezik.

A Szórakaténusz Játékmúzeum, a Magyar Naiv Múzeum, a Magyar Fotográfiai Múzeum vagy a Bozsó Gyűjtemény országosan is jelentős szerepet tölt be különleges gyűjteményeivel. A Cifrapalotában működő Kecskeméti Képtár pedig egyenesen Magyarország egyik legnagyobb 19–21. századi magyar képző és iparművészeti műegyüttesét őrzi, s emellett jelentős kiállítási események színtere is. S legalább említés szintjén kiemelendő, hogy Kecskemét iskolaváros is, számtalan jelentős intézménnyel, köztük a városban született világhírű zeneszerző örökségét ápoló Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézettel.

13. oldalon: Az 1931-ben épített Lourdes-i sziklakápolna
a Barátok temploma udvarán egy 1942-es (?) képeslapon